#METOO – Magánügy vagy közösségi ügy a bántalmazás?

Előre leszögezném, hogy a cikk írásának megkezdésekor sem tudtam határozott támogatói vagy ellenzői véleményt megfogalmazni a #metoo kampány kapcsán.
Hiszek abban, hogy a kezdeményezés jó szándékkal indult.
Alyssa Milano színésznő indította októberben a feliratot a Facebook közösségi oldalán. Hitt abban, hogy ha minden nő, akit valaha ért zaklatás kiírja az üzenőfalára, hogy #metoo akkor a társadalom felismeri, hogy a jelenség milyen komoly létszámot érint.
A felirat önálló életre kelt, Twitteren és Instagramon pörögnek a posztok (ma már több, mint 400 ezer).

Értem a kezdeményezést.
Értem azt, hogy egy olyan rejtett problémára próbálták felhívni a figyelmet, amivel kapcsolatban egy-egy nő szava elveszik, de tömegeké meghallható.
Értem, hogy az áldozatok megkönnyebbülést vártak attól, hogy leírhatják a velük történteket.
Értem, hogy érzelmi gátak szakadtak át – ami talán trauma feldolgozások kezdetét jelenthette.
Értem, hogy a kampány kapcsán véleményvezérek beszélgethettek országos beszélgető műsorokban a témával kapcsolatban.
Értem, hogy az áldozatok megtorlást vártak.
Értem, hogy a Facebook ismerősöktől sok esetben támaszt vártak a korábban bántalmazottak.
Értem, hogy az áldozatok vigaszt kapnak, hisz szembesülnek azzal, hogy a világ tele van hozzájuk hasonló tragédiát fel nem dolgozó emberrel.
Értem, hisz a traumát átélt emberek tudnak valódi vigaszt nyújtani egymásnak.

Értettem, de soha nem hittem benne.
A kezdeményezés első pillanataiban elkezdtem félteni azokat a nőket (és férfiakat), akik felvállalták a velük történteket.
Sok esetben az áldozatok nem mernek bántalmazást jelenteni a rendőrségen, hisz részletes vallomást kell tenniük, sok esetben a bántalmazó szeme láttára (s talán a rendőrök elítélő tekintetei kíséretében). Egy trauma után sokan nem merik vállalni ezt a vallatást.
A közösségi oldalak, a politikai szereplők, a nyilvánosság és a média sokszor durvábban bánik az áldozatokkal, mint egy bíróság. A média bulvárja csámcsogó stílusban – személyes megjegyzésekkel tarkítva – számol be a személyes tragédiákról.

Véleményem szerint felbecsülhetetlen, hogy valódi szakértői támogatás nélkül (pl.: pszichológus) milyen hatásai lehetnek egy ilyen közösségi oldalon tett vallomásnak egy ember életére. A bulvár szétszedi ezeket a történeteket.

A Weinstein-botrány, a Kevin Spacey ügy és a hazai színházi zaklatások felszínre kerültek a kampány hatására. A palack nem visszadugaszolható.
Elképzelhetem csak az áldozatok egy-egy ilyen történet közben/után, hány évig temethetik az élményt és hány önmegvalósító életszakasznak kell beteljesülnie, hogy legyen elég bátorságuk kiállni.
Marton kapcsán arról beszélgetni, hogy szegény elkövető belehal a támadásokba nevetséges. Ilyenkor őszintén kérem, hogy mindenki gondolkodjon el azon, hogy a bántalmazott nők hányszor érezhették azt, hogy belehalnak éjszakánként a fájdalomba, a szégyenbe és a bűntudatba (igen, mert irreális bűntudatuk is lehetett). Nem egy hétig, hanem mondjuk húsz évig…
Lehet, hogy a vallott színésznők és stáb tagok egy életre elegendő bátorságot kaptak attól, hogy az általuk gyűlölt – közvélemény által elismert és piedesztálra emelt – zaklatók meg lettek hurcolva. Őszinte leszek; szerintem nem.
Véleményem szerint hasonló ürességet érezhetnek, mint amikor valaki megöli egy közeli hozzátartozójának gyilkosát. A régi (bántalmazás előtti élet) nem visszakapható.

Valakit megerőszakolni vagy szexuálisan bántalmazni bűncselekmény.

Tévedésbe ne essünk; ezek az emberek nem börtönben kötnek ki. Sorra kiadtak egy álszent nyilatkozatot és elkerültek a munkahelyükről, de valódi büntetőjogi következménye nem lett a tettüknek – hisz hivatalos feljelentés sem született. Mindeközben az áldozatok kitették magukat annak, hogy folyamatosan magyarázkodjanak vagy meséljenek a történtekről – ezzel újra és újra felszakítva a talán már bevarasodott sebeket.

Mit látunk most szerintem? Vagdalkozást. Tömegből szúró próba szerűen kirántott eseteket, amik bár lehetnek hatásosak – hisz közundor tárgyává lettek a bántalmazók – nem szocializálják a bántalmazott nőket és férfiakat arra, hogy baj esetén a hatóságokhoz forduljanak.
A média nem bíróság. Egy könyörtelen, fogyasztói társadalmon alapuló közeg, ami bármikor együttérzést mutathat az áldozatnak, de váratlanul más bélyeget is ragaszthat rá.

Óva intek bárki attól, hogy a közösségi média által biztosított közegben találjon vigaszt.
Hiszek a család, a barátok és egy jó terapeuta erejében.

Bár jó tudni, hogy a nyilvánosság jelenleg érzékenyebb a szexuális abúzusra, mint a korrupciós vádakra és a szakmai felszínességre,  de érdemes lenne megvizsgálni, hogy a médiában vallomást tett áldozatok életében könnyebb vagy nehezebb feldolgozási folyamatot jelentett-e a #metoo kampány.

A szex magánügy. A bántalmazás nem az.
Ahogy az élet sem fekete-fehér, úgy a trauma feldolgozása sem.
A #metoo hashtag szép, de a rémálmokkal, a szorongásokkal és a traumával egyedül nézünk szembe. Mindenki mérlegelje, hogy mekkora közönséget tud elviselni közben.

Baracskai Anikó
Néhány éve diplomáztam a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen, társadalmi tanulmányok szakelőadóként. Imádtam az egyetemi éveimet, hisz a szociológia szak társ szakjaként ismert tantárgylistával, rengeteget tanulhattam a társadalomról és a csoportokat összekötő hálózatokról.
Szakdolgozatom elkészítése során a párkapcsolaton és családon belüli erőszak jelenségével foglalkoztam. Az egyetem elvégzése után is szívügyem maradt a téma, így ma már a párkapcsolati és családon belüli erőszakon kívül az online térben történő bántalmazásról is tartok érzékenyítő előadásokat fiatalok számára.
Az elmúlt években több minisztérium háttérintézményében dolgozhattam, illetve volt szerencsém informatikai projektben is fejlődni szakmailag.